| Rémálommá vált tündérmese
Álmodtam egyszer egy tündérmesét,
Melyben a fiú szerette kedvesét.
A lány boldog volt és mindent odaadott,
S szentül hitte,hogy cserébe őszinte szerelmet kapott.
A mese eleje könnyű volt és édes,
Folytatása pedig szerelmes,színes.
Teltek-múltak a napok és a hetek,
A lány azt hitte mindketten szerelmesek.
Csodálta a fiút,feltétel nélkül szerette,
Akár meg is halt volna érte.
Úgy látta,ezt a fiú viszonozza,
Talán ezért is volt annyira belébolondulva.
Azt gondolta végre megkapott mindent,amire vágyott,
Szerelmet,törődést és boldogságot.
A fiú eközben belül tipródott,
Mert titkon más dolgok után vágyódott.
Értékelte,tisztelte a lányt és megpróbálta szeretni,
De hamar rájött a szerelmet nem lehet erőltetni.
Megtett mindent,hogy a látszatot éltesse,
Tudta a szerelmet megérdemli kedvese.
Egy este viszont rájött,ez így nem mehet,ennek vége,
Vallott a lánynak,s többé nem nézett annak csillogó szemébe.
Nem volt rossz ember a fiú,csupán csak férfi,
Ki a kalandot,a változást keresi.
Meggondolatlan volt ez igaz,
Bár ez a lánynak sovány vigasz.
Szerelmének rózsája elhervadt,szirmai lehulltak,
A láng kialudt,a nyár emlékei megsárgultak.
Úgy érezte,összeesküdött ellene a világ,
Rájött álma nem más,csak haszontalanság.
Zokogott a lány,forgott körülötte minden,
Így múlt el egy nem létező szerelem.
A lány megtört,elillant a hite,
Rémálommá vált a tündérmese...
| |