Rock az én szememmel

A rock az valami más... A rock az a haladók zenéje, éppen ezért is értem azokat, akik utálják a divatrockereket, akik feketére festik a körmüket, keresztet rajzolnak az arcukra, és a Tokio Hotel-re azt mondják, metal... Egy barátom mondta egyszer, aki rocker, hogy a rock az amire bármikot, bármilyen körülmények közt számíthat. Mert az segít neki áthidalni a gondokat, és nem gondolkozik olyan hülyeségeken mint az öngyilkosság. Mert az nem megoldás semmire, de a rock az megoldás mindenre. Egyesekben a rock így él, és egyesekben úgy mint egy hobbi, másokban pedig mintha már egy akkord is ellenszenvet váltana ki. Soha nem értettem, hogy miért kell előre ítélkezni valakiről, a bőre színe, vagy a vallása alapján. De mindig is az volt a legfurcsább nekem, hogy miért ítélünk el valakit, mert nem azt a zenét hallgatja amit mi. A punkok, a rapperek, a disco-sok ugyanolyan emberek, kivéve, hogy más zenéért rajonganak. Miért kell ebből ekkora fesztivált rendezni? De itt most a rockról kell beszélnem... Én szeretem a rockot. Az időm nagy részében hiphop-ot hallgatok, de a rock is napirenden van, ha nem is olyan mennyiségben. Én ugyanis rockon nőttem fel. Apa mindig rockot hallgatott, a bátyám is azt szerette régebben, de átváltott a rapre, mert az jobban tetszett neki. Én ha választanom kéne, valószínűleg a hiphop-ot választanám, de a rockot se tudnám kiűzni az életemből. Ebben a zenei stílusban nekem csak a minőség az ami számít. Mert lehet valami népszerű, ha nekem hallgathatatlan. A régi örök klasszikusokért vagyok odáig, kezdve a Guns'N'Roses-zal, át az Aerosmithen, a Deep Purple-ön, és a Rolling Stones-on. Az újabbak közül nekem a Linkin Park jött be, mert ők nem féltek összekeverni a hiphopot, a rockkal. Mások épp ezért utálják őket. De minek utálni? Nem hallgatod kész... Nem kell utálni őket ezért. Nem rontottak el semmit, kitaláltak egy új zenei stílust, ami nekik és még több millió embernek tetszik. A rock az örök. A rock az halhatatlan. A rock az valami más...