Pandora szelencéje

Az istenek a föld alá rejtették az életet az ember számára. Mert bizony máskülönben könnyebb volna a dolgunk, egynapi munkával akár egész évre elláthatnánk magunkat és aztán munkátlanul henyélhetnénk, füstre akaszthatná a hajós a kormányrudat, s a földműves sem szorulna az ökrök meg az öszvérek nehéz munkájára. De Zeus megharagudott és haragjában elrejtette a kenyeret a föld alá, mert megcsalta őt a furfangos Prométheus. Ezért hozta Zeus a sok gondot és bajt az emberekre. Kezdetben a tüzet rejtette el, ezt viszont Prométheus, Iapetos titán fia ellopta Zeustól az emberek számára, a narthéx nevű növény kivájt belsejébe dugva úgy, hogy nem látta meg a villámokban gyönyörködő isten. De mikor észrevette, haragosan megfenyegette: – Iapetos fia, hiába vagy mindenkinél ravaszabb. Most örülsz, hogy elloptad a tüzet és engem kijátszottál, de még megkeserülöd te is, és az emberek is megfizetnek érte: majd adok nekik valamit, amit mindnyájan szeretni fognak és észre sem veszik, hogy a saját szerencsétlenségüket ölelik benne. Így szólt és nevetett az istenek és az emberek atyja, és meghagyta Héphaistosnak, a nagy hírű kovácsistennek, hogy gyúrjon össze gyorsan földet vízzel és abból formáljon istennőkhöz hasonló szépséges alakot. Athéné pedig tanítsa asszonyi munkára, mesteri szövésre-fonásra, az aranyos Aphrodité a Kharisok kedvességéből öntsön a fejére, és halálos vágyat, a szerelem édes és sorvasztó gondjait, míg Hermés arcátlanságot és tolvajszokást adjon neki. Ezek szót fogadtak Zeusnak, hamarosan szemérmetes szűzhöz hasonló alakot gyúrt földből a sánta kovács, Athéné istennő felövezte és kicsinosította, a Kharisok és a felséges Peithó a rábeszélés istennője arany láncokat aggattak rá, a széphajú Hórák, az „Évszakok”, tavaszi virágokat fűztek a teste köré. Keblébe Hermés hazugságot rejtett és csábító szavakat és tolvajszokásokat, amint Zeus parancsolta, s ugyancsak ő, az istenek követe tett hangot a szájába, és ő adott nevet is neki. Pandórának, „Csupa-ajándéknak” nevezte az asszonyt, mert az Olympos minden lakója ajándékozott neki valamit – azt is a szegény kenyérevő emberek vesztére. S Hermésre bízta Zeus, hogy vigye ajándékba, mint az első asszonyt, Epimétheushoz. Epimétheus nem gondolt Prométheus figyelmeztetésével. Pedig az „előrelátó” titán megmondta, hogy ne fogadjon el ajándékot az olymposi Zeustól, hanem küldje vissza, nehogy a halandók szenvedjenek meg érte. Epimétheus befogadta Pandórát, s csak mikor már itt volt a baj, akkor kapott észbe. Mert azelőtt az emberi törzsek gond és baj nélkül éltek a földön, a halált hozó betegségektől megkímélve. Hanem az asszony talált egy hombárt a háznál, s hiába tiltotta Epimétheus, kíváncsian leemelte a fedelét, s szétszórta, ami csak volt benne: a sok gondot és bajt. Egyedül a Remény maradt a hombár szája mögött, ez nem tudott már kirepülni, mert addigra lecsukta Pandóra a hombár fedelét, Zeus terve szerint. Hanem az ezernyi csapás szabadon bolyong azóta az emberek között, tele van a föld bajjal és tele van a tenger. A betegségek a maguk lábán járnak éjjel-nappal és sok szenvedést hoznak a halandóknak, csöndben lopózva, mert a hangot kivette belőlük a bölcs Zeus, hogy senki se kerülhesse el, amit kimért rá.